A tolvaj fia (Leskov nyomán Tolsztoj L. N. tollából)
Egy városban az
esküdtszék összegyűlt. Az esküdtek között földműves, nemes és kereskedő is
volt. Fehér A. Istvánt, az elismert kereskedőt megválasztották vezetőnek.
Minden kereskedő tisztelte példás életéért: pontosan elszámolt, senkit nem
csapott be, számtalanszor segített az embereknek. Már öreg volt több mint 70
éves. Összegyűlt az esküdtszék, esküt tettek, elfoglalták a helyüket, és
bevezették a vádlottat, egy lótolvajt, aki egy paraszt lovát kötötte el. Épp
csak elkezdték az ülést és Fehér A. István felállt és ezt mondta a bíróságnak:
"Bocsássa meg nekem, a tisztelt esküdtszék, de én nem ítélkezhetek. "
Elcsodálkoztak a bírák: "Hogyan? Mit mond? Miért?" „Csak úgy, nem tudok. Engedjenek el engem!” És hirtelen megremegett Fehér A. István hangja, és elsírta magát. Sírt, és a sírástól még beszélni sem tudott. Aztán összeszedte magát és a bíróságnak ezt mondta: „Én nem ítélkezhetem bíró urak, mert lehet, hogy az apám és én is, ennél a tolvajnál sokkal rosszabb, hogy ítélkezhetne egy ilyen, mint én. Képtelen vagyok, kérem, engedjenek el!”
Elengedte a bíróság Fehér A. Istvánt és majd estefelé hívatták és kérdezgették: „Miért mondott le ön a bíráskodásról?” „Azért mert..” - mondta Fehér A. István és elbeszélte a bíróságnak a következő történetet.
"Bocsássa meg nekem, a tisztelt esküdtszék, de én nem ítélkezhetek. "
Elcsodálkoztak a bírák: "Hogyan? Mit mond? Miért?" „Csak úgy, nem tudok. Engedjenek el engem!” És hirtelen megremegett Fehér A. István hangja, és elsírta magát. Sírt, és a sírástól még beszélni sem tudott. Aztán összeszedte magát és a bíróságnak ezt mondta: „Én nem ítélkezhetem bíró urak, mert lehet, hogy az apám és én is, ennél a tolvajnál sokkal rosszabb, hogy ítélkezhetne egy ilyen, mint én. Képtelen vagyok, kérem, engedjenek el!”
Elengedte a bíróság Fehér A. Istvánt és majd estefelé hívatták és kérdezgették: „Miért mondott le ön a bíráskodásról?” „Azért mert..” - mondta Fehér A. István és elbeszélte a bíróságnak a következő történetet.
"Önök úgy tudják, hogy én kereskedő fia vagyok, és
ebben a városban születtem. Ez nem igaz. Én, egy paraszt fia, az apám
földműves, és a legnagyobb gonosztevő volt a körzetben, tömlöcben halt meg. Jó
ember volt, de ha ivott, még részegen a saját anyámat is verte, kötekedett, és
bármilyen esztelenségre képes volt, majd később saját magát korholta. Egyszer,
egyúttal engem is magával vitt a rablásba. És ezzel az egy alkalommal az én
szerencsém megvalósult.
Ez pedig így történt: A kocsmában, a rablók társaságában apámék arról kezdtek beszélgetni, hol kellene nekik legközelebb lecsapniuk. Ekkor apám ezt mondta nekik: "Nos, bátrak. Ti tudjátok, mondja, hogy a Fehér kereskedő raktára, az utcáig ér. Úgyhogy a raktárban nagy holmik nincsenek. Csak bejutni oda nem egyszerű, de nem ám. De én már ki okoskodtam, hogyan. Van ezen a raktáron egy kis ablakocska, csakhogy magasan és szűk, felnőtt oda nem jut be. Ezért mit agyaltam ki? Van nekem egy fiacskám, magunkkal visszük, rákötjük egy fára, odavisszük az ablakhoz, ő bemászik, leengedjük kötélen, egy másikat a kezébe adunk, és erre a kötélre ő nekünk a raktárba lévő holmit ráköti, mi kihúzzuk. Amikor már magunkhoz vettünk annyit, amennyire szükségünk van, vissza kihúzzuk őt.”
Megtetszett a gazembereknek és mondták: "Nos, rajta, hozd elő a kölyköt!" Azzal hazajött az apám, kiált nekem. Anyám mondja: "Minek neked az a gyerek?" - "Ezek szerint kell, ha kell, hívom." Anyám mondja: "Az utcán van." - "Hívd elő!" Anyám tudta, ha ittas beszélni nem lehet vele, mert elkalapálja. Utánam eredt és kiabál nekem. Majd apám mondja nekem: "Bugris! Te ügyesen mászol?" - Ahová akarok, felmászok. - "No, mondja, akkor gyere velem." Anyám kezdte lebeszélni, ő csak legyintett rá, és már el is hallgatott. Apám megfogott, felöltöztetett, és magával vitt. Magával vitt, vitt a kocsmába, édes teát és édességet adtak, ott üldögéltünk estig. Ahogy besötétedett, mindnyájan elindultunk - összesen hárman voltak, és még engem is magukkal vittek.
Elmentünk ahhoz a Fehér kereskedő házához. Ahogy odaértünk az egyik kötelet rám kötöttek, a másikat a kezembe adták és felemeltek. "Nem félsz?" - kérdezték. - Mitől félnék, nem félek én semmitől! - "Mássz be az ablakon és nézd, hogy a legjobbakat hozd: szőrmét többet, aztán jól kösd ahhoz a kötélhez, ami a kezeden van. De jól csináld, ne a kötél végére, hanem a közepére, hogy amint mi kihúzzuk, a vége a kezedben maradjon. Érted?" - mondják. - Hogyan, lehet ezt nem érteni, értem.
Felemeltek az ablakocskához, bemásztam, és leengedtek a kötélen. Ahogy földet értem, körbetapogattam a kezecskémmel. Látni semmit sem látok - sötét van, csak tapogatok. Ahogy valami szőrméset érzek, rögtön a kötélre, nem a végére, a közepére kötöm, és ők húzzák. Megint visszahúzom a kötelet, ismét rákötök. Ahogy három valamit kihúztak, Kihúzták az összes kötelet, vagyis - fel kellett engem ismét húzni. Kezemmel kapaszkodok a kötélbe, ők meg húznak. Éppen a feléig húztak: reccs! Elszakadt a kötél és lezuhantam. Még jó, hogy párnára estem, így nem ütöttem meg magam. Éppen ebben az időben, ahogy később megtudtam, észrevette őket az őr, és elkezdett lármázni, és ők a lopott holmival elfutottak. Ők elmenekültek, elszaladtak, én pedig ott maradtam. Fekszem egyedül a sötétben, és elfogott a félelem, sírok és kiabálok: Mama, mama! Mama, mama! Ahogy belefáradtam a félelembe, könnyeimbe, meg, hogy egész éjjel nem aludtam, észre sem vettem, hogy aludtam el a párnákon. Hirtelen felriadok, szemben velem, lámpával épp ez, a Fehér kereskedő rendőrökkel. A rendőr elkezdett kérdezni, kivel voltam. Azt feleltem - apámmal -"Ki a te apád?" Ismét elkezdtem sírni. Erre az öreg Fehér úr azt mondja a rendőröknek: „Isten vele. Gyerek még, ártatlan. Nem vallhat az apja ellen, ami elveszett, hát az úgyis elveszett." Jó ember volt, az Isten nyugossza. Hát még az ő anyókája, még együtt érzőbb. Megfogott, és magával vitt a tisztaszobába, édességet adott, és a sírást abbahagytam: a gyermek mindennek örül. Reggel azt kérdezi tőlem a gazdasszony: "Mennél haza?" Nem tudtam mit, hogyan mondjak. Mondom: igen, szeretnék. "És velem itt maradnál-e?" kérdezi. Felelem: igen... "Akkor maradj!"
Így ott is maradtam. Maradtam, maradtam, így éltem náluk. És kiállítottak nekem egy papírt, mint lelencnek, és örökbe fogadtak. Először gyerekként küldönc, majd ahogy nőttem, inast csináltak belőlem. Intézkedtem a boltban. Úgy lehetett, hogy nem rosszul szolgáltam. Meg aztán jó emberek voltak, úgy megszerettek engem, hogy még a lányukat is feleségül adták hozzám. És végül is fiukká tettek. Ahogy elhunyt az öreg - mindene rám maradt.
Nos, ez vagyok én. Magam is tolvaj és rablónak fia, hogy ítélhetném el az embert. Különben is, ez nem keresztény dolog, bíróuraim. Nekünk minden embernek meg kell bocsájtanunk, és mindenkit szeretnünk kell, tegyük fel ő, bűnöző, megtévedt, akkor őt nem elítélni, hanem megsajnálni kell. Emlékezzünk, Krisztus hogy mondta. Ezt mondta Fehér A. István.
A bírák abbahagyták a kérdezősködést, és azon kezdtek el gondolkodni, hogy lehet-e Krisztus törvénye szerint elmarasztalni egy embert?
Ez pedig így történt: A kocsmában, a rablók társaságában apámék arról kezdtek beszélgetni, hol kellene nekik legközelebb lecsapniuk. Ekkor apám ezt mondta nekik: "Nos, bátrak. Ti tudjátok, mondja, hogy a Fehér kereskedő raktára, az utcáig ér. Úgyhogy a raktárban nagy holmik nincsenek. Csak bejutni oda nem egyszerű, de nem ám. De én már ki okoskodtam, hogyan. Van ezen a raktáron egy kis ablakocska, csakhogy magasan és szűk, felnőtt oda nem jut be. Ezért mit agyaltam ki? Van nekem egy fiacskám, magunkkal visszük, rákötjük egy fára, odavisszük az ablakhoz, ő bemászik, leengedjük kötélen, egy másikat a kezébe adunk, és erre a kötélre ő nekünk a raktárba lévő holmit ráköti, mi kihúzzuk. Amikor már magunkhoz vettünk annyit, amennyire szükségünk van, vissza kihúzzuk őt.”
Megtetszett a gazembereknek és mondták: "Nos, rajta, hozd elő a kölyköt!" Azzal hazajött az apám, kiált nekem. Anyám mondja: "Minek neked az a gyerek?" - "Ezek szerint kell, ha kell, hívom." Anyám mondja: "Az utcán van." - "Hívd elő!" Anyám tudta, ha ittas beszélni nem lehet vele, mert elkalapálja. Utánam eredt és kiabál nekem. Majd apám mondja nekem: "Bugris! Te ügyesen mászol?" - Ahová akarok, felmászok. - "No, mondja, akkor gyere velem." Anyám kezdte lebeszélni, ő csak legyintett rá, és már el is hallgatott. Apám megfogott, felöltöztetett, és magával vitt. Magával vitt, vitt a kocsmába, édes teát és édességet adtak, ott üldögéltünk estig. Ahogy besötétedett, mindnyájan elindultunk - összesen hárman voltak, és még engem is magukkal vittek.
Elmentünk ahhoz a Fehér kereskedő házához. Ahogy odaértünk az egyik kötelet rám kötöttek, a másikat a kezembe adták és felemeltek. "Nem félsz?" - kérdezték. - Mitől félnék, nem félek én semmitől! - "Mássz be az ablakon és nézd, hogy a legjobbakat hozd: szőrmét többet, aztán jól kösd ahhoz a kötélhez, ami a kezeden van. De jól csináld, ne a kötél végére, hanem a közepére, hogy amint mi kihúzzuk, a vége a kezedben maradjon. Érted?" - mondják. - Hogyan, lehet ezt nem érteni, értem.
Felemeltek az ablakocskához, bemásztam, és leengedtek a kötélen. Ahogy földet értem, körbetapogattam a kezecskémmel. Látni semmit sem látok - sötét van, csak tapogatok. Ahogy valami szőrméset érzek, rögtön a kötélre, nem a végére, a közepére kötöm, és ők húzzák. Megint visszahúzom a kötelet, ismét rákötök. Ahogy három valamit kihúztak, Kihúzták az összes kötelet, vagyis - fel kellett engem ismét húzni. Kezemmel kapaszkodok a kötélbe, ők meg húznak. Éppen a feléig húztak: reccs! Elszakadt a kötél és lezuhantam. Még jó, hogy párnára estem, így nem ütöttem meg magam. Éppen ebben az időben, ahogy később megtudtam, észrevette őket az őr, és elkezdett lármázni, és ők a lopott holmival elfutottak. Ők elmenekültek, elszaladtak, én pedig ott maradtam. Fekszem egyedül a sötétben, és elfogott a félelem, sírok és kiabálok: Mama, mama! Mama, mama! Ahogy belefáradtam a félelembe, könnyeimbe, meg, hogy egész éjjel nem aludtam, észre sem vettem, hogy aludtam el a párnákon. Hirtelen felriadok, szemben velem, lámpával épp ez, a Fehér kereskedő rendőrökkel. A rendőr elkezdett kérdezni, kivel voltam. Azt feleltem - apámmal -"Ki a te apád?" Ismét elkezdtem sírni. Erre az öreg Fehér úr azt mondja a rendőröknek: „Isten vele. Gyerek még, ártatlan. Nem vallhat az apja ellen, ami elveszett, hát az úgyis elveszett." Jó ember volt, az Isten nyugossza. Hát még az ő anyókája, még együtt érzőbb. Megfogott, és magával vitt a tisztaszobába, édességet adott, és a sírást abbahagytam: a gyermek mindennek örül. Reggel azt kérdezi tőlem a gazdasszony: "Mennél haza?" Nem tudtam mit, hogyan mondjak. Mondom: igen, szeretnék. "És velem itt maradnál-e?" kérdezi. Felelem: igen... "Akkor maradj!"
Így ott is maradtam. Maradtam, maradtam, így éltem náluk. És kiállítottak nekem egy papírt, mint lelencnek, és örökbe fogadtak. Először gyerekként küldönc, majd ahogy nőttem, inast csináltak belőlem. Intézkedtem a boltban. Úgy lehetett, hogy nem rosszul szolgáltam. Meg aztán jó emberek voltak, úgy megszerettek engem, hogy még a lányukat is feleségül adták hozzám. És végül is fiukká tettek. Ahogy elhunyt az öreg - mindene rám maradt.
Nos, ez vagyok én. Magam is tolvaj és rablónak fia, hogy ítélhetném el az embert. Különben is, ez nem keresztény dolog, bíróuraim. Nekünk minden embernek meg kell bocsájtanunk, és mindenkit szeretnünk kell, tegyük fel ő, bűnöző, megtévedt, akkor őt nem elítélni, hanem megsajnálni kell. Emlékezzünk, Krisztus hogy mondta. Ezt mondta Fehér A. István.
A bírák abbahagyták a kérdezősködést, és azon kezdtek el gondolkodni, hogy lehet-e Krisztus törvénye szerint elmarasztalni egy embert?
Leskov nyomán ismertette L.N. Tolsztoj
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése