Edit emlékére!
(Egy ma élő költő =
médium Szabó (Becherer) Irén sorainak /cserepeinek/ felhasználásával.)
Rád gondolok….
Én
|
Te
|
Ajkam mosolyra hózódik,
ha
Rád gondolok,
és
a szemem sarkában azonnal megjelenik
egy
icinyke-picinyke gyöngyszem,
egy
félénk kis könnycsepp.
|
|
|
Az öröm, vagy bánat jele,
már nem tudom,
mert Te jelented nekem
egyaránt
az örömöm, s a bánatom.
|
Ha
Hozzád simulok,
az
maga a mennyország,
Csak
mennék, sietnék mindig Hozzád.
Őrült
ámokfutóként rovom a kilométereket,
nem
számolok sem órát, sem felleget,
egyedül
csak hívó szavad vezet.
|
|
|
A hangod füleimnek a legszebb
zene,
ajkad íve a gyönyör üzenete.
Ha nem vagy, üres a világ.
Az életem Nélküled
nyomorúságos és silány.
|
Mondd,
mit tegyek hát?
Őrült
legyek, vagy inkább mártír talán?
Hisz
nem tudlak nem szeretni már!
|
|
|
Szép csendben alszol a
vállamon,
karod szorosan a derekamon.
Nem mozdulok, hagyom…
Talán sohasem lesz másik,
ily csodás pillanatom.
|
Hallgatom
a csendet,
e
végtelen nyugalmat és békét,
S
nem merem, nem akarom látni a végét.
|
|
|
Szemem éberen a sötétbe mered,
de látom,
mégis látom mosolygós
tekinteted.
Hajnalodik,
mégsem jön álom a szememre,
hisz kell a perc,
az idő minden kis töredéke,
a Veled töltött apró pici
mozaikok édessége,
és benne az életem
fájdalmasan - gyönyörű
végtelensége.
|
Békítés
Én
|
Te
|
|
Szeress! Te is.
Ha engem nem is.
Mindenki mást,
És akkor talán
Majd engem is.
Ne értem szeress,
Magadért.
Nem érted mondom,
Magamért.
Engem akkor is szeress,
Ha ellenségednek hihetsz.
|
Ezt,
ha megtetted volna már,
Akkor
talán hallanál
Belső
hangokat.
Vagy
a szíveddel
Látnál
dolgokat,
Esetleg
lehetnél
Sokkal
boldogabb.
|
|
A csend titka
Én
|
Te
|
|
Ahol elcsitulnak a hangok,
Ott kezdődik a mennyország,
Mire felszáradnak a nedvek,
A boldogság már messze jár!
|
De
kezed érintésének nyoma itt marad,
Még
őrzöm szívemben álmomat,
S
vigyázom az álmodat,
Hogy
velem maradjon a pillanat.
|
|
Hiába…
Én
|
Te
|
Jó
volt, szép volt az első fejezet,
De
most a második…megkezdett,
Összefirkált,
majd összegyűrt
lapokra
emlékeztet.
Belőlünk
a figyelem elveszett.
Egy
napon összetört, meglehet.
Mikor
a hegycsúcsot elérték az érzelmek,
S
továbbmenni már úgy véltük, nem lehetett,
Nem
vettük észre az ösvényt, ami a boldogsághoz vezet.
Elkezdtük
meghágni hát a hazugság hegyet.
S
már nem hozták szavaink a minőséget,
Üresek
vagy támadók lettek,
S
kapcsolatunk értelmet vesztett.
|
|
|
Miért, miért, miért nincs
tovább?
Hol vesztettük el ezt az
eszeveszett csodát?
Mi az, hogy már nem tudsz
semmit mondani?
Félsz, hogy elveszítesz, és
hazugsággal akarsz megtartani?
Hol van a bizalom, s az
őszinteség,
A tabuk nélküliség,
A szeretet, a hit és a remény?
|
Ugye-ugye!
Vastag betonfödém rejti még,
A
szíved rejtekén, lelked legmélyén.
S
a vastag álomvilág fagyos hótakarója alatt
Füled
nem hallja már meg hívó szavaimat.
S
hiába nyújtom feléd két kezem,
Mélységed
fel nem érhetem.
Ha
nem emeled rám tekinteted,
S
nem nyújtasz felém kérő kezet,
Nem
segíthetek!
|
|
S
csak sír zokog belül a lelkem,
Sajnálom
magam, magunkat és tégedet,
Mert
értünk már nélküled
Semmit
sem tehetek!
|
Volt egy szép szerelem…
Én
|
Te
|
A szívem még emlékszik Rád,
De a testem már felejt. Lassan elmúlik minden, Az idő majd elrejt. Már nem űz a vágy odabújni hozzád. Még őrzöm a hangod, S kihívó mosolyod, Ami mögött egyszer sejteni mertem a nagy egész világot. |
|
|
Neked adtam mindent:
Bizalmat, szerelmet. Feláldoztam volna érted az egész életemet. De szívedben van egy másik, ki megszokottan ásít, de világot meg mégsem másít. Odaköt a múlt és a kényelem, ha mégoly kihűlt is az érzelem. |
Nem győzködlek és nem harcolok.
Majd egyszer talán megtudod, ha sorsod tükrében újra meglátod az arcod. Békével engedlek el! |
|
Volt egy szép szerelem,
aminek emlékét örökre megőrzi majd szívem. |
Csak a Tiéd…
Én
|
Te
|
|
Azt hittem, lelkem szárnyakat
kap.
Egy pillanatra úgy tűnt,
Hogy Te is ugyanazt akartad.
Nem vettem észre a szavakat,
Melyek kettőnknek mást-mást
takartak.
Így aztán csúnyán be is
csaptam magamat,
Mert szavaink félreérhetően
cikáztak.
|
Minden
perc a Te életed,
Te
érzed és Te éled meg.
Hiába
látom arcodat,
Hiába
hallom hangodat,
Soha
sem láthatom meg,
Soha
sem hallhatom meg
Őszinte,
igaz valódat.
|
|
Mert
tiéd a perc, s az életed,
Más
helyetted nem élheti meg,
Batyudat
senki át nem veheti,
S
terheidet más nem cipelheti.
Tiéd
a sorsod, örökké Tied,
Hiába
szeretném, át nem vehetem,
De
Te megoszthatod velem.
|
Kívül sárga, belül piros…
Én
|
Te
|
|
Ketten ülünk a kávézóban
Előttem az asztalon egy szál
rózsa,
Tőled kaptam ajándékba,
Kívül sárga, belül piros a
szirma.
|
Az
asztal kerek, három székkel,
Ketten
vagyunk, mégis azt érzem,
Valaki
ül a harmadik széken,
Te
nem hívtad Őt, de én sem.
|
|
|
Beszélgetünk, nézem az arcod,
Ennyi év kellett, hogy feladd
a harcod.
Most figyelsz és figyelek rád,
Mint tíz év alatt soha talán.
|
Nem
bántasz és nem bántalak,
Rég
elkopott már a harag,
Egyszerre
mindent megbocsátok,
Mikor
szemedben könnyeket látok.
|
|
|
Szavaim most Neked szólnak,
S a szívedben meghatódnak,
Ma már értjük Istent,
Ki velünk ül most itten.
|
Már
nem számít, hogy elhervad,
Magába
zárva örökre a pirosat,
Hiába
tesszük vízbe hát,
Szirmát
ki nem bontja már
az
az egy szál rózsa,
aminek
kívül ugyan sárga,
de
belül még piros a szirma.
|
Karácsony Veled és Nélküled…
Én
|
Te
|
|
Karácsony van. Odakint sűrű
hópelyhek,
Bent duruzsol a kályha,
olvasztó a meleg.
Az aranyszínű gyertya fényében
A Te arcod látom, amint rám
nevet.
|
Távol
vagy, egyre távolabb, s mégis oly közel,
Érzem,
ahogy karod átölel,
Fáradt
szemed rám mosolyog,
Minden
csillagnál szebben ragyog.
|
|
|
Egyedül vagyok. Már nem félek.
Sorsom könyvében talán így
rendeltetett.
Sok-sok évezrednek tűnik,
mi itt és most elválaszt
minket.
|
Még
érzem a kezemből kicsusszanó kezed melegét,
Hallom
nyugtalan szíved dobbanását,
Hangod
remegését,
Látom
tétova tekinteted, amint keres, kutat,
Valami
mást, mindig újabb utat…
Az
örök igazságot, a törvényeket…
Ami
nélkül élnünk itt nem lehet,
S
közben nem tétlenkedik segítő kezed,
Még
akkor sem, ha szíved belereped.
|
|
|
Vágyaim lassan szanaszét
peregnek,
Mint elszakadt gyöngysorból
a padlóra hullott
gyöngyszemek.
Egyszer talán betölti majd az
egyetemes szeretet
Szívemben is azt a picinyke
párnázott helyet,
S a remény parazsa elhamvad.
Lehet,
De ma még nagyon-nagyon szeretlek.
Mégis elengedlek, s hogy
boldog légy, segítelek,
Mert hiszem, hogy e viharos
földi élet után
Találkozunk majd odaát. Én
várok rád!
|
S
ha a kör bezárul, a szíved is kitárul.
Ami
most kerek, az odaát teljes,
S
mind a tiéd lehet, mit magaddal vihetsz,
A
boldogságod és a szenvedéseidet.
|
Egy férfi és egy nő
Én
|
Te
|
|
Csillagok, Holdak és Napok
Éjszakák, forró nappalok,
Jöhetnek hűvös hajnalok,
vagy éppen szomorú alkonyok,
mi csak ülünk és beszélgetünk,
a szavakhoz menekülünk.
Így múlik el az életünk.
S még hisszük is , hogy ez a
legtöbb, mit elérhetünk,
pedig recsegve, ropogva karmol
minden fogaskerekünk,
döcögve kullog csak velünk
roskatag szekerünk.
|
A
szavakon innen már
tudni
véljük, mi lehet,
de
sejteni se merjük,
hogy
valamit még
a
szavakon túli
világ
is rejteget.
Talán
van egy kis sziget,
ahol
minden fény,
virág
és szeretet.
Elképzelted?
Ez a szíved.
S
virágjaid mutatják érzéseidet.
Meg
akarod nézni? Megteheted.
Tudom.
Inkább
építed kerítéseidet.
|
|
|
Csak mondod, és én hallgatok.
Én érzek és Te elnyomod.
Záporoznak rám a mondatok,
a szavak alatt úgy érzem,
megfulladok.
Hiszen szavakkal meggyőzni
nem lehet
ha a szív a szívet nem érti
meg.
|
Érintésedért
adnék egy Csillagot,
Szemed
sugaráért a Holnapot,
Kezed
melegéért míves Gondolatot,
A
csendedért Neked adnám
e
dübörgő, zajos világot.
Csókodért
az Éjszakát,
életem
minden Hajnalát,
mosolyodért
a madarak dalát,
Könnyeidért
a felhők gomolyát,
Örömedért
erdők-mezők virágát.
|
|
|
Ugye érted? Érzed és tudod
már?
A szóból is megárt a sok,
tegyük félre hát.
Hisz nem lehet az pótszer,
akárhány próbát is kiállt.
Inkább szívedre figyelj,
hogy meghalld sikolyát.
Talán megértjük mi már
szavak nélkül is egymást.
|
A
szavak, csak szavak maradnak,
gyorsan
megkopnak és kifakulnak,
de
érzéseink örökre velünk maradnak,
mint
egy karc a lemezeden,
akkor
is, ha csak egy pillanat,
lenyomata
kitörölhetetlenül ott marad.
|
|
Lehet,
hogy csak egy Belső Csendből
születik
meg a „ Kettő ” ?
Csupán
csak a „ kétszer Egy ”- ből
létrejön
a „ Teljes ”,
s
az Út tovább egyenes.
Rögtön
összeillenek a fogaskerekek,
és
halkan, nesztelenül
suhan
tovább velünk
Tiszta
Fényből font
Csillagszekerünk.
|
Ki temet?
Én
|
Temet az, ki leül sírni veled,
Segít nyalogatni sebeidet,
Könnyekkel sajnál,
Hogy milyen rossz neked.
Virágot is visz majd sírodra, lehet,
Hogy lássa a világ, mennyire szeret.
De míg élsz, nem nyújt segítő kezet,
Csak növeli „szegény énedet”,
Hizlalja szerencsétlenségedet.
|
Egyszer majd rájössz, hogy nem én
temettelek,
Hanem épp ellenkezőleg,
Elkezdtem lelapátolni rólad a földet.
Hisz elástad te már magad régen,
Ott lapulsz félelmeid és fájdalmaid
Alatt, nagyon-nagyon mélyen.
S hogy ne lásd, és ne halld tovább,
Bebetonoztad magad,
S kirekesztett lett a zajos világ.
De elkövettél egy nagy- nagy hibát,
Mert így a szeretet sem megy át,
Mert így a szeretet sem jön át!
|
Emeld fel hát magadra zárt koporsód
fedelét,
És engedd, hogy átjárja szívedet a fény.
Hisz itt állok, s rád oly rég várok,
S már mióta kopogtatok rácsodon,
Ölelésre tárt két karom
Már feszületté meredt vállamon.
|
Tüzet tűzzel
Te
|
Lét és nemlét határán merengve
ülök,
…
Elengedtél örökre, már nem
fogod a kezem!
Köszönöm a tűznek és Neked,
Hogy mindezt átélhettem
melletted,
És hogy most erősebb lettem
egyedül,
Mint voltam egykoron Veled!
|