Edit emlékére!

(Egy ma élő költő = médium Szabó (Becherer) Irén sorainak /cserepeinek/ felhasználásával.)

Rád gondolok….

Én	Te
Ajkam  mosolyra hózódik, ha Rád gondolok, és a szemem sarkában azonnal megjelenik egy icinyke-picinyke gyöngyszem, egy félénk kis könnycsepp.
	Az öröm, vagy bánat jele, már nem tudom, mert Te jelented nekem egyaránt az örömöm, s a bánatom.
Ha Hozzád simulok, az maga a mennyország, Csak mennék, sietnék mindig Hozzád. Őrült ámokfutóként rovom a kilométereket, nem számolok sem órát, sem felleget, egyedül csak hívó szavad vezet.
	A hangod füleimnek a legszebb zene, ajkad íve a gyönyör üzenete. Ha nem vagy, üres a világ. Az életem Nélküled nyomorúságos és silány.
Mondd, mit tegyek hát? Őrült legyek, vagy inkább mártír talán? Hisz nem tudlak nem szeretni már!
	Szép csendben alszol a vállamon, karod szorosan a derekamon. Nem mozdulok, hagyom… Talán sohasem lesz másik, ily csodás pillanatom.
Hallgatom a csendet, e végtelen nyugalmat és békét, S nem merem, nem akarom látni a végét.
	Szemem éberen a sötétbe mered, de látom, mégis látom mosolygós tekinteted. Hajnalodik, mégsem jön álom a szememre, hisz kell a perc, az idő minden kis töredéke, a Veled töltött apró pici mozaikok édessége, és benne az életem fájdalmasan - gyönyörű végtelensége.

Békítés

Én	Te
	Szeress! Te is. Ha engem nem is. Mindenki mást, És akkor talán Majd engem is. Ne értem szeress, Magadért. Nem érted mondom, Magamért. Engem akkor is szeress, Ha ellenségednek hihetsz.
Ezt, ha megtetted volna már, Akkor talán hallanál Belső hangokat. Vagy a szíveddel Látnál dolgokat, Esetleg lehetnél Sokkal boldogabb.

A csend titka

Én	Te
	Ahol elcsitulnak a hangok, Ott kezdődik a mennyország, Mire felszáradnak a nedvek, A boldogság már messze jár!
De kezed érintésének nyoma itt marad, Még őrzöm szívemben álmomat, S vigyázom az álmodat, Hogy velem maradjon a pillanat.

Hiába…

Én	Te
Jó volt, szép volt az első fejezet, De most a második…megkezdett, Összefirkált, majd összegyűrt lapokra emlékeztet. Belőlünk a figyelem elveszett. Egy napon összetört, meglehet. Mikor a hegycsúcsot elérték az érzelmek, S továbbmenni már úgy véltük, nem lehetett, Nem vettük észre az ösvényt, ami a boldogsághoz vezet. Elkezdtük meghágni hát a hazugság hegyet. S már nem hozták szavaink a minőséget, Üresek vagy támadók lettek, S kapcsolatunk értelmet vesztett.
	Miért, miért, miért nincs tovább? Hol vesztettük el ezt az eszeveszett csodát? Mi az, hogy már nem tudsz semmit mondani? Félsz, hogy elveszítesz, és hazugsággal akarsz megtartani? Hol van a bizalom, s az őszinteség, A tabuk nélküliség, A szeretet, a hit és a remény?
Ugye-ugye! Vastag betonfödém rejti még, A szíved rejtekén, lelked legmélyén. S a vastag álomvilág fagyos hótakarója alatt Füled nem hallja már meg hívó szavaimat. S hiába nyújtom feléd két kezem, Mélységed fel nem érhetem. Ha nem emeled rám tekinteted, S nem nyújtasz felém kérő kezet, Nem segíthetek!
S csak sír zokog belül a lelkem, Sajnálom magam, magunkat és tégedet, Mert értünk már nélküled Semmit sem tehetek!

Volt egy szép szerelem…

Én	Te
A szívem még emlékszik Rád, De a testem már felejt. Lassan elmúlik minden, Az idő majd elrejt. Már nem űz a vágy odabújni hozzád. Még őrzöm a hangod, S kihívó mosolyod, Ami mögött egyszer sejteni mertem a nagy egész világot.
	Neked adtam mindent: Bizalmat, szerelmet. Feláldoztam volna érted az egész életemet. De szívedben van egy másik, ki megszokottan ásít, de világot meg mégsem másít. Odaköt a múlt és a kényelem, ha mégoly kihűlt is az érzelem.
Nem győzködlek és nem harcolok. Majd egyszer talán megtudod, ha sorsod tükrében újra meglátod az arcod. Békével engedlek el!
Volt egy szép szerelem, aminek emlékét örökre megőrzi majd szívem.

Csak a Tiéd…

Én	Te
	Azt hittem, lelkem szárnyakat kap. Egy pillanatra úgy tűnt, Hogy Te is ugyanazt akartad. Nem vettem észre a szavakat, Melyek kettőnknek mást-mást takartak. Így aztán csúnyán be is csaptam magamat, Mert szavaink félreérhetően cikáztak.
Minden perc a Te életed, Te érzed és Te éled meg. Hiába látom arcodat, Hiába hallom hangodat, Soha sem láthatom meg, Soha sem hallhatom meg Őszinte, igaz valódat.
Mert tiéd a perc, s az életed, Más helyetted nem élheti meg, Batyudat senki át nem veheti, S terheidet más nem cipelheti. Tiéd a sorsod, örökké Tied, Hiába szeretném, át nem vehetem, De Te megoszthatod velem.

Kívül sárga, belül piros…

Én	Te
	Ketten ülünk a kávézóban Előttem az asztalon egy szál rózsa, Tőled kaptam ajándékba, Kívül sárga, belül piros a szirma.
Az asztal kerek, három székkel, Ketten vagyunk, mégis azt érzem, Valaki ül a harmadik széken, Te nem hívtad Őt, de én sem.
	Beszélgetünk, nézem az arcod, Ennyi év kellett, hogy feladd a harcod. Most figyelsz és figyelek rád, Mint tíz év alatt soha talán.
Nem bántasz és nem bántalak, Rég elkopott már a harag, Egyszerre mindent megbocsátok, Mikor szemedben könnyeket látok.
	Szavaim most Neked szólnak, S a szívedben meghatódnak, Ma már értjük Istent, Ki velünk ül most itten.
Már nem számít, hogy elhervad, Magába zárva örökre a pirosat, Hiába tesszük vízbe hát, Szirmát ki nem bontja már az az egy szál rózsa, aminek kívül ugyan sárga, de belül még piros a szirma.

Karácsony Veled és Nélküled…

Én	Te
	Karácsony van. Odakint sűrű hópelyhek, Bent duruzsol a kályha, olvasztó a meleg. Az aranyszínű gyertya fényében A Te arcod látom, amint rám nevet.
Távol vagy, egyre távolabb, s mégis oly közel, Érzem, ahogy karod átölel, Fáradt szemed rám mosolyog, Minden csillagnál szebben ragyog.
	Egyedül vagyok. Már nem félek. Sorsom könyvében talán így rendeltetett. Sok-sok évezrednek tűnik, mi itt és most elválaszt minket.
Még érzem a kezemből kicsusszanó kezed melegét, Hallom nyugtalan szíved dobbanását, Hangod remegését, Látom tétova tekinteted, amint keres, kutat, Valami mást, mindig újabb utat… Az örök igazságot, a törvényeket… Ami nélkül élnünk itt nem lehet, S közben nem tétlenkedik segítő kezed, Még akkor sem, ha szíved belereped.
	Vágyaim lassan szanaszét peregnek, Mint elszakadt gyöngysorból a padlóra hullott gyöngyszemek. Egyszer talán betölti majd az egyetemes szeretet Szívemben is azt a picinyke párnázott helyet, S a remény parazsa elhamvad. Lehet, De ma még nagyon-nagyon szeretlek. Mégis elengedlek, s hogy boldog légy, segítelek, Mert hiszem, hogy e viharos földi élet után Találkozunk majd odaát. Én várok rád!
S ha a kör bezárul, a szíved is kitárul. Ami most kerek, az odaát teljes, S mind a tiéd lehet, mit magaddal vihetsz, A boldogságod és a szenvedéseidet.

Egy férfi és egy nő

Én	Te
	Csillagok, Holdak és Napok Éjszakák, forró nappalok, Jöhetnek hűvös hajnalok, vagy éppen szomorú alkonyok, mi csak ülünk és beszélgetünk, a szavakhoz menekülünk. Így múlik el az életünk. S még hisszük is , hogy ez a legtöbb, mit elérhetünk, pedig recsegve, ropogva karmol minden fogaskerekünk, döcögve kullog csak velünk roskatag szekerünk.
A szavakon innen már tudni véljük, mi lehet, de sejteni se merjük, hogy valamit még a szavakon túli világ is rejteget. Talán van egy kis sziget, ahol minden fény, virág és szeretet. Elképzelted? Ez a szíved. S virágjaid mutatják érzéseidet. Meg akarod nézni? Megteheted. Tudom. Inkább építed kerítéseidet.
	Csak mondod, és én hallgatok. Én érzek és Te elnyomod. Záporoznak rám a mondatok, a szavak alatt úgy érzem, megfulladok. Hiszen szavakkal meggyőzni nem lehet ha a szív a szívet nem érti meg.
Érintésedért adnék egy Csillagot, Szemed sugaráért a Holnapot, Kezed melegéért míves Gondolatot, A csendedért Neked adnám e dübörgő, zajos világot. Csókodért az Éjszakát, életem minden Hajnalát, mosolyodért a madarak dalát, Könnyeidért a felhők gomolyát, Örömedért erdők-mezők virágát.
	Ugye érted? Érzed és tudod már? A szóból is megárt a sok, tegyük félre hát. Hisz nem lehet az pótszer, akárhány próbát is kiállt. Inkább szívedre figyelj, hogy meghalld sikolyát. Talán megértjük mi már szavak nélkül is egymást.
A szavak, csak szavak maradnak, gyorsan megkopnak és kifakulnak, de érzéseink örökre velünk maradnak, mint egy karc a lemezeden, akkor is, ha csak egy pillanat, lenyomata kitörölhetetlenül ott marad.
Lehet, hogy csak egy Belső Csendből születik meg a „ Kettő ” ? Csupán csak a „ kétszer Egy ”- ből létrejön a „ Teljes ”, s az Út tovább egyenes. Rögtön összeillenek a fogaskerekek, és halkan, nesztelenül suhan tovább velünk Tiszta Fényből font Csillagszekerünk.

Ki temet?

Én

Temet az, ki leül sírni veled, Segít nyalogatni sebeidet, Könnyekkel sajnál, Hogy milyen rossz neked. Virágot is visz majd sírodra, lehet, Hogy lássa a világ, mennyire szeret. De míg élsz, nem nyújt segítő kezet, Csak növeli „szegény énedet”, Hizlalja szerencsétlenségedet.

Egyszer majd rájössz, hogy nem én temettelek, Hanem épp ellenkezőleg, Elkezdtem lelapátolni rólad a földet. Hisz elástad te már magad régen, Ott lapulsz félelmeid és fájdalmaid Alatt, nagyon-nagyon mélyen. S hogy ne lásd, és ne halld tovább, Bebetonoztad magad, S kirekesztett lett a zajos világ. De elkövettél egy nagy- nagy hibát, Mert így a szeretet sem megy át, Mert így a szeretet sem jön át!

Emeld fel hát magadra zárt koporsód fedelét, És engedd, hogy átjárja szívedet a fény. Hisz itt állok, s rád oly rég várok, S már mióta kopogtatok rácsodon, Ölelésre tárt két karom Már feszületté meredt vállamon.

Tüzet tűzzel

Te

Lét és nemlét határán merengve ülök, … Elengedtél örökre, már nem fogod a kezem! Köszönöm a tűznek és Neked, Hogy mindezt átélhettem melletted, És hogy most erősebb lettem egyedül, Mint voltam egykoron Veled!