T_tanmesék_04_A keresztény tanítás lényege

"A keresztény tanítás lényege

             Folyamatosan, a legrégebbi idők óta az emberek kilátástalannak, bizonytalannak és értelmetlennek érezték saját létezésüket és igyekeztek megmenekülni ebből a kilátástalanságból, bizonytalanságból és értelmetlenségből, olyan istenbe vagy istenekbe való hitbe, akik képesek lennének megszabadítani őket az élet különböző szerencsétlenségeitől, és a következő életben megadták volna azt az üdvöt, amit vágytak és nem tudtak megkapni ebben az életben. És emiatt ősidőktől fogva a különböző népek között voltak különböző hittérítők is, akik arra tanították az embereket: hogy milyen az az isten vagy istenek, akik megmenthetik az embereket; és arra mit kell tenni ahhoz, hogy megfeleljünk ennek az istennek vagy isteneknek, hogy megkapják jutalmuk ebben, vagy a következő életben.
Egyes vallási tanítások arra tanítottak: hogy isten a napban van és megtestesülhet különféle állatokban; mások tanították — hogy isten menny és föld; míg mások azt tanították, hogy isten teremtette a világot és kiválasztott az összes nép közül egy szeretett népet; megint mások tanították, hogy sok isten van, és ők részt vesznek az emberek dolgaiban; megint mások tanították, hogy isten emberi alakot öltve leereszkedett a földre. És mindezek a tanítók összekeverve a valóságot a kitalálttal, megkövetelték az emberektől nemcsak az önmegtartóztatást tettektől, melyeket helytelenítettek, és dolgoknak a megtételét, melyeket jónak tartottak, még a szentségeket is, az áldozatokat is, az imádkozásokat /könyörgéseket/ is, melyek minden másnál jobban kellett, hogy biztosítsák az embereknek az ő üdvüket ebben és a következő világban.
De minél többet éltek az emberek, a „hittanok”annál kevésbé és kevesebbé elégítették ki az emberi szellem követelményeit. Az emberek látták, először is hogy a boldogságot, melyhez igyekeztek ebben a világban nem elérhető, az isten vagy istenek követelményeinek teljesítései ellenére sem. Másodszor, annak következtében, hogy a közoktatás elterjedt a bizalom abba, amit hirdettek a vallási tanítók istenről, az eljövendőről és a jutalmakról benne, nem kapcsolódott a kialakult világképpel, így egyre gyengült és gyengült. Míg korábban az emberek habozás és kételkedés nélkül, tudtak hinni abban: hogy 6000 évvel ezelőtt isten teremtette a világot, hogy a Föld a mindenség középpontja, hogy a föld alatt található a pokol, hogy isten járt a földön és azután felemelkedett a mennybe és így tovább, most már ennek nem lehet hinni, mert az emberek pontosan tudják: hogy a világ nem 6000 éve létezik, hanem 100000 éve; hogy a Föld nem a világ középpontja, hanem csak egy nagyon kicsi bolygó más égitestekhez viszonyítva; és tudják, hogy a föld alatt semmi sem lehet, mert a Föld gömbölyű; tudják /1804-ben/, hogy az égbe szállni nem lehet, mert égbolt nincs, csak látszólagos csillagászati égbolt. Harmadszor, ami a legfőbb — megrendült a bizalom ezekben a különböző tanításokban amiatt, mert az emberek közelebbi kapcsolatba kerülve egymással, megtudták azt, hogy minden országban a vallási tanítók saját különálló tanaikat hirdetik, és ismerik el egyedüli igazságnak, és vitatják az összes többit. És az emberek ezt megtudva, természetesen arra következtettek; hogy egyik sem ezek közül a tanok közül nem jobban őszinte, mint a másik, így egy se lehet közülük elfogadott, mint kétségtelen és tévedhetetlen valóság. A boldogság elérhetetlensége ebben az életben, egyre terjed az emberiség közoktatásával és az emberek egymás közti összeköttetésükkel, aminek következtében megismerték más népek vallástanításait, emiatt az emberek bizalma a nekik tanított hitoktatásban egyre gyengült és gyengült. Ugyanakkor kialakul az igény az élet értelmének magyarázatára és az ellentmondás feloldására egyrészről a boldogságra és életre való törekvés, másrészt az egyre jobban és jobban világosan tudatosodó elkerülhetetlen szegénység, és halál között egyre sürgetőbb és sürgetőbb.
Az ember szeretne magának jólétet/javakat/, ebben látja életének értelmét, és minél tovább él, annál jobban látja, hogy ez számára lehetetlen; az ember kívánja az életet, és annak folytatását és látja, hogy ő is és körülötte minden élő elkerülhetetlen megsemmisülésre és eltűnésre kárhoztatott; az ember rendelkezik értelemmel, és keresi az értelmes magyarázatát az élet dolgaira és nem talál semmilyen értelmes magyarázatot se saját, se más életére. Míg a régmúltban az emberi élet ellentmondásának a felismerése – mely boldogságot és folytatást követel, és aközött, hogy a halál és a szenvedés elkerülhetetlen – csak a legjobb elmék számára volt elérhető, mint Salamon, Buddha, Szókratész, Lao Ce és mások, a későbbi időkben ez valóságossá vált, és mindenki számára érthetővé, és ezért vált szükségessé ennek az ellenmondásnak a feloldása jobban, mint valaha.
És pont ekkor, ebben az időben: amikor az értelemmel való törekvéssel lehetetlen volt az ellentmondások feloldása, – a jólétre és az életre –; amikor ez kifejezhetetlenül elviselhetetlené és nélkülözhetetlenné vált az emberiség számára, megadatott a kereszténység tanításában, a tanítás valódi értelmében. Az ősi hittan saját meggyőződésből hitt a teremtő isten, a gondviselő és üdvözítő létezésében, de igyekeztek titokban tartani az emberi élet ellentmondását; a keresztény tanítás pedig pont ellenkezőleg megmutatja az embereknek ezt az ellentmondást az ő teljes erejével; megmutatja nekik azt, hogy ellentmondásnak kell lenni, és az ellentmondás beismerésén keresztül elvezet a feloldódásba /megoldásba/ is. Ellentmondás a következőben van. Valóban egyik oldalról az ember állat, és képtelen nem az lenni, amíg a testében él; másrészről, ő egy szellemi lény, megcáfolva az ember összes állati kritériumait. Az ember életének első idejében él, nem tudva arról, hogy ő él, így nem ő él, de rajta keresztül él az az erő, mely mindenben él, ahogy tudjuk. Az ember csak akkor kezdi el a saját életét élni. Amikor tudja, hogy él, amikor tudja, hogy magának jót /javakat/ akar, és az összes többi lény szintén ezt szeretné. Ennek tudása adja neki az értelme felébredését.

Ezt felismerve, — hogy ő él, és magának jót /javakat/ akar, és ezt akarja a többi lény is —, az ember elkerülhetetlenül megtudja azt is, hogy a jót, melyet különálló lényének szeretne elérhetetlen és e helyett a jó helyett, melyre vágyik, csak az elkerülhetetlen szenvedés és halál küszöbén áll, és ugyan ez vár az összes más lényre. És a jelentkező ellentmondás, melynek feloldására keres az ember megoldást, mely esetén az élete, olyan amilyen, és volna értelme. Szeretné, ha élete úgy folytatódna, mint ahogy folytatódna az élete az értelmének a felébredése előtt, vagyis teljesen állatiasan, vagy, hogy lenne teljesen lelki élete. Az ember vadállat vagy angyal akar lenni, de nem lehet sem vadállattá és sem angyallá.

            És éppen itt jelentkezik az ellentmondás feloldása, melyet a keresztény tanítás ad. Azt mondva az embernek, hogy ő se nem fenevad, se nem angyal, de angyal mely a fenevadtól született — szellemi lény, élőlénybe születve. Így egész itt tartózkodásunk ebben a világban nem más, mint ez a születés. Épp csak felébred az emberben az értelem, mely azt mondja neki, hogy ö jót akar megának; és akkor az ő ésszerű öntudata felébredt ebben a különálló lényében, — úgy tűnik neki, hogy a jókívánsága a saját külön lényére vonatkozik. De ez a legértelmesebb tudat, mely különálló lénynek mutatja magát, s jót kíván magának, megmutatja neki azt is, hogy a különálló lény nem felel meg a jó vágyának, és az életnek sem, amit ő mind önmagának tulajdonítana; ő látja, hogy egy különálló lény nem rendelkezhet a jóval, sem az élettel.

            "Akkor hát kinek van igazi élete?" — kérdezi saját magát és látja, hogy valódi élettel nem rendelkezik se ő, sem azok a lények, akik körülveszik, épen hogy, csak javakat kívánnak /vágyakoznak/. És felismerve ezt, az ember felhagy azzal, hogy tisztelje magában az ő különállóságát más testi és halandó lénytől, és felismeri magában a másoktól elválaszthatatlan, szellemi, és ezért halhatatlan lényt, mely feltárult az ő józan esze előtt. Ebben áll az emberben az új szellemi lény születése.
            A lény, mely feltárul az emberben az ő ésszerű tudata által, ez a jó kívánása /vágyakozás/, ugyanannak a jónak melyet korábban életcélul tűzött, de azzal a különbséggel, hogy az előző lénynek a jó akarata az egy testben lévő lényre vonatkozott, és nem ismerte fel önmagát, a mostani jó kívánója felismerte magát és ezért nem valamilyen különálló lénynek, hanem minden létezőnek kívánja. Az értelem felismerésének első idejében az embernek úgy tűnik, hogy a jó kívánság, amit magában felismer, csak ahhoz a testhez tartozik, amiben ő bezárt. De amint tisztábbá és erősebbé válik az értelme, annál világosabbá válik, hogy valóságos lény, valóságos "éne" az embernek, ahogy rövid időn belül felismeri magát, nem a saját teste lesz, nem rendelkezik saját élettel, és magának a jó kívánása más szavakkal — jó kívánás minden létezőnek. A jó kívánása minden létezőnek ez az, amit az élet minden létezőnek ad, ez az, amit istennek nevezünk. Így a lény, mely megnyílik az ember értelme előtt, a születendő lény, — ez az, aki életet ad minden létezőnek — ez az ISTEN.

            A korábbi tanítások szerint, isten felismeréséhez az embernek hinnie kellett abban, amit más emberek mondtak istenről, és abban, hogy mintha isten teremtette volna a világot, az embereket, majd megmutatta az embereknek magát; a keresztény tanítás szerint az ember közvetlenül megismeri istent önmagában a saját tudatával. Az emberben lévő öntudat megmutatja, hogy életének a lényege az, hogy minden létezőnek a javát akarja, mely olyan valami, ami szavakkal megmagyarázhatatlan és leírhatatlan, ugyanakkor mégis az ember számára a legközelebbi és a legérthetőbb.

            Az emberben a kezdeti jókívánság úgy jelenik meg, mint egy különálló élőlénynek a létére; majd — olyan lények létére vonatkozóan, melyeket szeret; később, attól a pillanattól kezdve, ahogy felébred benne az ésszerű tudata, már úgy mutatkozik meg benne, mint jóakarat minden létező lény számára. A jóakarat minden létező lény számára az alapja minden élet kezdetének, ez a szeretet, ez isten, ahogy az evangéliumban is írták, hogy isten a szeretet." Tolsztoj L. N.